Zabolátlan sorok Hozzád

Sárhelyi Erika:
Zabolátlan sorok Hozzád


Játszunk, ahogy az idő osztja a lapot.
Kapkodva szeretünk, akár a fürge szél,
két "szia" közt veszünk kabát-kalapot -
most mégis torkomban ül, hogy elmentél.
Mert vagy, mint csuklómon az ér,
mint tenyeremben a kusza vonalak,
mint vacsorához asztalra tett kenyér -
észrevétlen adod oda magadat.

Fölénk nőnek a rohanó hónapok,
a nyár haja egyre az őszbe lebben,
majd a tavasz a télre rákopog, s látod,
ebben a folyvást-szaladásban majdnem
elfeledtem a várásban rejlő ezernyi csodát,
titkát a soha el nem szakadásnak,
mikor egymásba érnek az éjszakák,
s hogy akár látatlan is látlak.

Ahogy távolodsz, úgy jössz bennem közel.
S most közelebb vagy, mint a mindennapokban,
mikor napra nap együtt ébredünk fel,
és a kelő Nap kettősünkre lobban.
Talán a mindig-együtt, meg a megszokás,
s a gondok, miket lelkünkre gyűrtek az évek,
hogy mi se változunk, és egyik nap se más,
eltakarta, hogy ma is, most is ugyanúgy érzek.

Látod, még soraimat se zabolázom,
ma gúzsba kötnek a máskor szelíd szabályok,
hisz' tested nyoma még ott pihen az ágyon,
és nem könnyű most, hogy csak így várok.
De valahogy majd eltelik ez a hat nap
- talán írok Neked még hasonló, suta verseket...
Oly jó, hogy újra és újra visszakaplak,
pedig soha el nem veszítettelek.