Zelk Zoltán
Mesebeli tó
Láttad az éjszaka tavát?
Láttad-é mondd, az éjszakát,
amint a tónak remegő
árnyas vizéből bújt elő?
Láttad-é mondd, ezt a tavat,
amint a lenge pirkadat
kikelt vizéből s elszaladt
mezítláb, a hegyek felé?
Az est tavát, amint színén
kibontott hajjal járt a fény…
S láttad-é, mondd, a víz alatt
bújó Napot és Holdakat?
Elátkozott királyfiak
aranyhaja lenn az iszap,
láttad-é, mondd, hogyan ragyog?
Itt alszanak a napszakok…
Száz erdőt járj be s száz hegyet,
ezt a tavat nem láthatod.
Az a másodperc, amikor igazán szeretünk, életünk egyetlen valóságos pillanata. A többi nem az. A többi boldogtalan varázslat. Őrület. Teli félelemmel és szomjúsággal. Mi persze éppen fordítva gondoljuk. Mi azt hisszük, hogy az a "valóság", amikor egyedül, kővé dermedt, magányos lélekkel élünk. Valóság a hétköznap, a közöny, az egoizmus, az én, az enyém, a pénzkereset. Valóság a tévé, a robot, a rohanás, a vásárlás, az aszfalt, a "senkihez sincs közöm" életérzése. És a szerelemről véljük, hogy káprázat, mámor. Amikor valóban szeretünk, mondják ránk az emberek, hogy "Te el vagy varázsolva, öregem! Te megőrültél!" - miközben egy tévedhetetlen hang lelkünk mélyéről azt mondja: "Itt akarok maradni, mert mindig ide vágytam! Itt akarok élni, örökké!" Amikor szeretjük egymást: kijózanodunk. Felébredünk. Életünk valóságos állapota az, amikor szeretünk. Ezt a csodát rendszerint akkor érjük el, amikor föladjuk a görcsös önvédelmünket, és elkezdünk egymásban, egymásért élni.(Müller Péter)
Zelk Zoltán
Ibolya
Ibolya, ibolya,
virítsz már a réten,
gyönyörködsz este a
víg tücsökzenében.
Tücsökzene ringat
este elalvásra,
hajnalban megfürdesz
az ég harmatába'.
Napfény az ebéded,
szellők simogatnak:
így élsz szép vidáman,
hírnöke tavasznak! 
Drégely László
Tavasz
Fák alatt a kertben
Nyílik az ibolya,
Kék ibolyavirág
A tavasz mosolya
Rügy fakad sz ágon,
Madár dala száll,
Daloló madarak
Megjöttek már –
Tavasz van hát újra,
Fény derül a tájra
A meleg napsugár
Földnek koronája.
Csipp-csepp cserepeg,
Villám csattan megered.
Zápor függöny zuhatag,
Fut a felhő, süt a nap.
Jött ment, jól esett,
Fűnek fának jól esett.
Szép ErnőVirágokNincs nekem kedvenc virágom,
melyik szebb, nem prédikálom,
Mind szeretem, mind csudálom,
tavasszal mind alig várom.
És szeretem én a fákat
amennyit csak szemem láthat.
Szeretem, ó, a fanépet,
a fák is olyan szépek, szépek.
Nem mások ők, nézz csak rájok:
égig érő zöld virágok
Primerose
Köszön a kikelet
Nézd amott minden virágjával vágtat a tavasz
Itt még tél dereng, s tán azért nem látod azt
Érzi a föld, a madár, a jeges szél már hiába cibál
Utolsókat rúgja kínkeservesen, de lassan ideje lejár
Látod a cinke még fagyos ajkát, új nótára nyitja
szerelmetes rügyeket az új életre tanítja
lesz itt virágba borulás és zápor
feledjük a telet lépjünk ki a mából
Holnap, holnapután köszön a kikelet
ibolyák csókolnak, nyakadba üdvözletet
Nárciszok suttognak misztikus meséket
ébrednek a fák a bokrok a rétek
Ne gondolj a mával, még foga van a télnek
Nézz a holnap kosarába,
s mosolyogj a tavasz hírnökének
A Tavasz allegóriája
Édes Tavasz, új reményt adsz
fagyos tél után,
Langyos Tavasz, ki újra feldobsz
hűvös délután!
Életed,akár egy fa,
kinek te adsz életet,
Sok száz ágad, gallyad, vessződ
ragyogja be életem.
Mikor élsz virágot bontasz,
és rügyet fakasztasz,
Elmúlásod mint az ősz-
ezer levélt hullatsz.
Vidámságot hozol
mindennapjainkba,
Komorságot ültetsz belénk,így
él bennünk egy csíra.
Mily meleg vagy egy tél után!
miért is mész tova?
Hűvös vagy egy nagy nyár előtt!
elküldenénk mind-de hova?
Hiszen újra visszajössz majd,
lehelsz belénk erőt,
És majd újra el is mész,
szomorún keresőnk...
Miden búnkat eloszlatod
mindegyőnk feje fölül,
Gondolok rád,langyos szellő,
ki vagy mindig gyönyörű!
Jöjj el,Tavasz,
újra,megint,
Színesítsd életünk
kedved szerint!!!
(ismeretlen)
Pápai Ildikó
A Hóvirág éneke...
Múlnak már a hidegek,
hamarosan kikelek,
félve kinézegetek,
aludtam már eleget...
Napfény leszek teledben,
halkan járok kedvedben,
mikor nyílok kertedben,
harmat táncol kezedben.
Zöldet hozok arannyal,
esőt, langy fuvallattal,
virágnyelven: szirmokkal
becézgetlek tavasszal...--
Heltai Jenő
Március
A Rózsadombon már tavasz van,
Dőlnek az édes jó szagok,
Az új madár a régi ágon
Nem énekel még, csak dadog.
Próbálja szárnyát, csiripelget,
Kinéz a fészek peremén ,
Köröskörül hány friss rügyecske,
Hány új kukac, hány új remény!
Én, tollavesztett vén madár, ki
Átdideregtem a telet,
Talán utolszor ünnepellek:
Szervusz, te kedves kikelet!...
