LÁTOGATÓIMNAK:

Virágének

Majtényi Erik
Virágének


Megyek utánad,
jössz utánam,
csupasz a vállad,
csupasz a vállam,
s akár a börre
tapadó inget
cipeljük pőre
kétségeinket,
meg azt a terhes,
meg azt az áldott,
azt a keserves
bizonyosságot.

Szándékot szándék
félve kerülget,
karjatárt árnyék
lopva feszül meg,
szólsz botladozva,
szólok dadogva,
s legyűrnek félszeg,
didergő félszek.

Szempillád néha
nyugtalan rebben,
mint lüktetés a
kötözött sebben,
s szavunk a semmi
rácsához koccan
kétemeletnyi
hüvős magosban.
Valami lomha
időtelenség
süketen kongja
ideges csendjét,
s ebből a csendből,
ösztönünk börtön-
odvából feltör,
feltör dübörgőn
az a parázsló,
magát veszejtő,
meg nem bocsátó,
el nem eresztő,
eszelős, fojtott
kényszerűség,
vérünkbe oltott
védtelen hűség,
az a sikoltó,
láncokat oldó,
borzongó óhaj,
sunyi, kegyetlen,
emberi szóval
nevezhetetlen,
amitől félsz, és
amitől félek,
amiért élsz, és
amiért élek.

Szerelmes levél

FÜST MILÁN
SZERELMES LEVÉL


A légen át szerelmesen,
Veled ölelkezem,
Szemem a messzeséget issza,
Szájamat megmérgezem,
Az arcomat elrombolom,
Hogy aki lát, vagy hallja szóm,
Hőköljön vissza,
A tüzemet eltitkolom,
S a sötét alkonyatba' két karom
Kitárom részegen eléd -
Kitárom részegen!
S a légen át egy dallamot,
Egy édes dalt küldök feléd,

A halálomról szól e dal.
S hogy most meghalnék szívesen...
Oh édes halál jöjj, ó, telt pohár!
Nem bánlak én ma már!
A sírba is majd két kezemmel
Csordúltig megtelt szívemet viszem.

Szeretnék szeretni

Reményik Sándor
Szeretnék szeretni


Szeretnék szeretni.
Mert nem szeretek mélyen,igazán
Halálos,nagy ragaszkodással
Senkit talán.
Szomorú ez,mert annyian szeretnek
Jobban,mint őket én
S több könnyük volna engem siratni,
Mint nekem,ha őket elveszíteném.
Szétszóródtam, - ők nagyon sokan vannak,
Én egyedül vagyok.
Ölelni őket száz kar kellene,
És én a semmiségbe karolok.
Hiányzik valami:
Szívem központ teremtő ereje.
Nekem nem középpontom senki se.
Vándorolok egy szívtől másikig,
S vissza megint,
S mondom magamban : szeretnék szeretni,
De rév nem int.

Én azt hiszem,hogy volt egy örök Arc,
S az,mint köd elfoszlott százfele,
Én azt hiszem,hogy volt egy Szerelem,
Elporlott,s tele lett a föld vele.
Én azt hiszem,hogy volt egy Meteor,
Nekem hullt le,- de csillagtörmelék,
Sok arcom meg-meg csillan egy jele,
De nem az egész,- s én megyek odébb.

Én azt hiszem,hogy volt valaki Egy,
S az Egyből itt a földön lett a sok,-
Sok-sok szívből tevődik össze Egy,
Szívtől szívig ezért barangolok.

A Boldogságot nem lehet...

A boldogságot nem lehet ajándéka kapni,
Egyetlen titka: adni, mindig csak adni.
Jó szót, bátorítást, mosolyt, hitet
És sok-sok önzetlen szeretetet.

Goethe

A bolond lány dala

SÁRHELYI ERIKA
A bolond lány dala


Szilaj viharoknak szerelmese vagyok,
s izzó szemmel lesem a végtelen eget,
jönnek-e messziről dübörgő ciklonok,
palackból szabadult, tébolyodott szelek.

Mikor feltűnnek végre a horizonton,
és a hőség hátán villámok cikáznak,
én, a bolond lány, hajamat kibontom,
s részese leszek e fékeveszett táncnak,

hogy feketék dőlnek az égről a földre,
és ordít az út, a folyók és a hegyek,
száz tajték fut a világon körbe-körbe,
míg én, a bolond lány is viharrá leszek.

Jégesőt könnyezek, hogy hűljön a vérem,
és a sárba dobálom zivatar-ruhám,
majd elrejtőzöm a felhők tetejében,
hogy ez a bolond világ ne találjon rám.

Messze szálló dal

B.Radó Lili

Messze szálló dal


Magányos vándort messze utadon
mindenütt utólér a gondolatom.

Tudom, hogy hol vagy és merre jársz,
tudom, mid hiányzik és mire vársz,
tudom, kit szeretsz és kitől kell válnod,
tudom a nappalod s tudom az álmod.
Tudom, ha ajkad mosolyra bágyad,
tudom a kínod és tudom a vágyad,
tudom az ujjongásod és a lázad,
tudom, ha dac hajt s űz az alázat,
tudom, ha béke enyhít s hív a harc

S tudom, hogy rólam tudni sem akarsz.

Minden pillanatban...

Minden pillanatban új élet kezdődik számunkra. Töltsön el örömmel ez a tudat. Tovább kell mennünk,akár akarjuk, akár nem, és mindig magunk elé, nem pedig a múltba kell tekintenünk.

Jerome K. Jerom

Eméssz fel

SÁRHELYI ERIKA
Eméssz fel

Ma csak a szád kell és a kezed,
a szavak most nem hoznak lázba,
napoljuk el a költészetet -
nézd, a testem mennyire árva.
Rád csókolom, mit elmondanék,
bőrödbe sütöm a szavakat -
holnap lehet, majd meg is írom,
ha lángra gyújt újra a gondolat.
Lobbanj fel bennem, mint szószegett
napok után a csavargó ihlet,
ereimben lüktetve zakatolj,
eméssz fel, akár percet az élet.
Úgy ölelj, hogy költemény legyen
a vágyódó, lázas mozdulat.
Szeress, mint még sosem szerettél -
s én minden sorommal megáldalak.

meg akartam tudni...

...egyszer régen meg akartam tudni, mi a szerelem... A szerelem itt van ha akarod, hogy legyen. Csak meg kell látnod az elrejtett szépségben, a rejtett szépség pedig az életed másodpercei között van. És ha nem állsz meg egy percre...elmulasztod.

Cashback

Sírok én is...

Sírok én is, siratgatom
Boldogságom; hiába,
Nem fog az már újra nyílni,
Mint a jázmin virága.
Ha látnátok, mikor könnyem
Az arcomon lepereg,
Tudom, hogy megsajnálnátok,
Gonosz nyelvű emberek.

Ady Endre

Szépséges virág...

Szépséges virág a szerelem, ám legyen elegendő bátorságunk, hogy szörnyű szakadék szélén szedjük.

Stendhal

ÉJ A TENYEREMBEN

SÁRHELYI ERIKA
ÉJ A TENYEREMBEN

Elteszem emlékbe ezt a május estét.
Vásznam a gondolat, s a szó rajta a festék.
Elteszem magamnak téli éjszakákra,
mikor majd havazik, és bánat ül a fákra.

Most még csodás az alkony, lilába hajlik,
az ég pereméről a mélybíbor lefoszlik,
elfolyik a zöld, a narancs és a sárga,
árnyakat terelget az ósdi utcalámpa.

Hunyt szemmel hallgatom: zakatol egy vonat.
Szétfutnak a sínek a szempilláim alatt.
S míg a kertkapuban szédeleg a sötét,
az est vállamra borítja hűvös köntösét.

Csöndben szétgurul a fák között az éjjel,
fekete gyöngy szalad a fűben szerteszéjjel.
Fölkapok egyet és tenyerembe zárom.
Szorítom reggelig - s lám, eltűnt mint egy álom.

LÁTOGATÓIMNAK SZERETETTEL:

Az álomhoz

John Keats

Az álomhoz

Ó, csöndes éjjel enyhe balzsama!
Lágy ujjaiddal érints könyörülve
s fénytől futó, éjimádó szemünkre
boruljon a felejtő éjszaka;

Ó, édes Álom! hogyha akarod,
törd meg dalom most s fogd le gyenge pillám,
vagy várd meg a záró áment, amíg rám
a mákonyos ágy suttog altatót;

de óvj s erősíts, mert a vánkoson
a sírba szállt nap árnya átoson;
űzd el szobámból a búsarcú gondot,

mert éjjel áskál, mint sunyi vakondok;
csukd el a lelkem ékszerét vigyázva
s fordítsd meg kulcsod az olajos zárba.


Fordította: Kosztolányi Dezső

A szerelem grammatikája

Sárhelyi Erika

A szerelem grammatikája

Kielemezlek, akár a mondatot,
hiszen alanyi jogom, hogy így tegyek.
Nézem, mint járják táncukat konok-
szép homlokodon a gondolatjelek.

Akár az állítmány, ha kimarad,
vagy egy csonka, torz birtokos szerkezet,
az lennék nélküled - vagy mint szavak,
ha rájuk hullnak zárójel-ketrecek.

S te sem lehetsz, csak hiányos, árva,
esetlen félmondat, hogyha nem vagyok.
Ez a szerelem grammatikája -
magában a legszebb szó is csak dadog.

Feküdj mellém

Harcos Katalin

Feküdj mellém


Feküdj mellém!Hunyd be szemed,
hogy amilyen voltam,olyannak lásson!
Engedd meg végre,hogy szeresselek,
és ne vesd meg lázas vallomásom!

Ha felém fordulsz vágyón,szeretve,
kezem félszegen,lágyan megérint,
belecsókolok a tenyeredbe,
s ajkamat vad tűz perzseli megint.

Mohó nyelvem bőröd selymét kutatja,
érzem az ízed,tested illatát...
magamhoz vonlak egy szép pillanatra,
s minden sejtemet izzó vágy járja át.

Feküdj mellém,de nyisd ki szemed!
Fogadj el ilyennek,amilyen vagyok!
Add át magad a nagy élvezetnek,
Ami tiszta szívvel csak neked adok!

...a szív tudja...

Az elme számol, a lélek sóvárog, a szív pedig tudja, amit tud.

Stephen King

A zöld filozófiája

Hamvas Béla
A zöld filozófiája

Az emberi világ nagy szava: a szeretet...
Másik nagy szava: a boldogság.
A boldogság sohasem közös...
Mindenki a maga számára boldog,
ahogy mindenki a más számára szeret.
Ezért a boldogsággal a magány jár
együtt, ahogy a szeretettel a közösség. A
magányos ember nem tudja, mit jelent
szeretni. Nem kívánja a közösséget. Nem
akar együtt élni. Életének értéke: a boldogság.
Persze a világ nem csak ezt a két
szót ismeri. A Szeretet és a Boldogság
mellett ott van: a Tudás, a Szépség, a
Hatalom, a Béke, a Szenvedés. A lét tele
van nagy szavakkal, ahogy tele van
lelkekkel, és minden léleknek megvan a
maga nagy szava.
Az Első Lélek az érzés fölötti érzésben él,
abban az örömben és gyönyörűségben,
amely a legelső, s amely mélyebb, mint a szeretet,
mélyebb, mint a szenvedés, mélyebb, mint a tudás, a
szépség, a hatalom, mélyebb, mint a
béke olyan mélyen van, hogy oda
könny nem ér le soha: a Boldogság ez,
amelyből az istenek születtek.
Elég, ha egy ember Beethoven IX.
szimfóniájára gondol, Schiller Öröm-
ódájára és Dionüszoszra. Elég, ha az
ember arra gondol, hogy miképpen
rohannak ma a tőzsdére, színházba, könyvekért,
mulatságba, sportba egyetlen
csöpp örömért. Elég, ha az ember el-
gondolja, hogy miképpen házasodnak,
szerelmesek, barátkoznak, harcolnak,
játszanak egy percnyi boldogságért.
A modern ember törekvése:
öröm és boldogság.

Bántalom

Pilinszky János

Bántalom

Megbántottak!Hihetetlen a sértés és hihetetlen a sértegető arca. Mintha nagyítóüveg mögül sértegetne: akár egy természeti katasztrófa, akkorára nőnek vonásai. Úgy is bámulok rá: elképedve és megsemmisülve, s már nem is értem, amit mond, csak a szavai mögött tomboló indulatot látom,szemeinek viharát, vonásainak hegyomlását. Eszembe se jut, hogy védekezzem. Gyermekkoromban se verekedtem senkivel, olyan hihetetlennek tűnt, hogy valaki rám veti magát, földre veri a sapkámat. Szemei, minta viharos tó tükre, mikor szél és eső mossa el a víz határát. Mit is remélhetnék ekkora indulattól? S szívem mélyén már nem is azt kérdem szorongva, hogy mit is akarhat tőlem? Sokkal inkább azt, hogy ugyan mitis akarhat velem ez az elemi harag? Tudja-e vajon, kit bánt? Hogy mennyi valódi baj és bánat nyomaszt amúgy is? S ő maga, életének milyen távoli, titkos sérelmeiért kíván most bosszút állni rajtam, aki nem támadok, és aki nem védekezem?

Arcát egész nap nem tudom elfelejteni. Jövök-megyek az utcán, egy ismerőssel beszélgetek a zsúfolt villamoson: indulata szüntelen parázsként égeti mellemet. Elakarom felejteni, szabadulni akarok tőle, de bántása elkísér mindenhová. Hiába próbálok dolgozni, hiába igyekszem elmerülni egy most megjelent verskötetbe, haragja átsüt a híradó képein, átég a figyelmetlenül olvasott verssorokon.

Holtfáradt vagyok, mire hazafelé indulok. És ekkor történik velem a csöndes és csodálatos változás. Pontosan akkor, amikor befordulok az utcánkba.

A fordulóban utcánk, ez a szürke és öreg utca, már ezerszer és ezerszer jött elébem, de máskor valahogy alig vettem észre& Most határozottan érzem, hogy szól hozzám. Különös gyöngédséggel szól, idáig alig észrevett szavakkal. Hogy mik ezek a szavak? Nem lehet ezeket a szavakat emberi beszédre lefordítani, ahogy a sértések villámait sem!De az utcánk szavai egészen másféle, nagyon csendes és kimondhatatlanul békességes szavak, s valami ilyesfélét mondanak: Nézd, milyen kis meghitt erkélye van a sarki háznak, s milyen tündéri kőminták nyújtóznak ez alatt a szürke tető alatt! Vagy nézd, milyen szelíd növények suhognak a templomfalon! Nem vagy egyedül. Lám, gyermekek indulnak feléd az utca mélyéről az alkonyat szürke világosságában! S az ismerős kövek és kopások a falakon most mind-mind észrevesznek. Ne légy szomorú! Látod, még a kövek is törődnek bánatoddal.

S a csöndes csoda, ha szabad így neveznem, otthon is folytatódik. A lámpa fénye meghittebb, mint máskor, s az ágy ezerszerte nyugalmasabb. S az ágy mellett a fal, mit nappal tarka párnák takarnak, most úgy tűnik elő, mint nagyon távoli, gyermekkori kertkőfala, s rajta a csúnya kopások: csupa messzi, rég elfeledett emlék.

Észre se veszem, most oldódik bennem a bántalom. Valami nagyon jó, sírásutáni nyugalmat érzek. A vánkosnak is puha, a paplannak is szinteszemélyhez szóló az érintése. Bármire esik pillantásom, a falra, a lámpára, kezemben a könyvre, beszél hozzám, mint a sorról sorra megfejtett titkosírás, beszél és vigasztal. S az imádság is sokkalta erősebb és tisztább és forróbb lámpaoltás után a sötétben.

Az álomban pedig úgy tűnök el, mint egy régi kertben, mit egy régi fénykép őriz.

Amikor a holdra bámultam...

Csang Csiu-ling
Amikor a holdra bámultam...

A hold a fényes tengeren dereng és
hatalmasan feltündököl az ég.
A szeretőknek szétszakadt szívét
most egybefűzi az áldott Merengés.
Gyertyám kiojtom, ám nincsen sötétebb,
zekém felöltöm, ám nincs melegebb.
A holddal izenek hát s ágyba térek.
Álmomban tán találkozom veled.

Mosolygó, fáradt kivánság

Dsida Jenő

Mosolygó, fáradt kivánság


Jó volna ilyen édes-álmoson
ráfeküdni egy habszínű felhőre,
amíg az égen lopva átoson.

Leejtett kézzel, becsukott szemekkel
aludni rajta, lengve ringatózni
acélkék este, biborfényű reggel.

Felejtve lenne minden lomha kin,
álmot súgna illatosan ágyam:
vattás-pihés hab, lengő grenadin.

És az Isten sem nézne rám haraggal,
csak mosolyogva suttogná a szélben:
Szegény eltévedt, fáradt kicsi angyal.

Így végződik minden kaland...

Később észrevesszük, hogy minden kaland, mely dagadó vitorlákkal és delfinekkel kezdődött, valamilyen robinson szerűségben ér véget. A magány szigetén ülünk, hiányos öltözékben, dideregve, az élmény törmelékei között: valahol egy rumos flaska hever még, egy napernyő, talán egy revolver is, néhány narancs és kétszersült... De már nem hallunk mást, csak a magány tengerének hullámverését, tudjuk, hogy egyedül maradtunk a világban, s most segítőtárs nélkül kell majd felépíteni a romokból és a törmelékekből az új privát jogrendszert és a magunk külön érvényű naptárát; valahol kecskék mekegnek, s már várjuk Pénteket, aki infinitívusokban beszél, s hírt hoz egy vad és kegyetlen emberiségről. Így végződik minden kaland. vessünk keresztet, imádkozzunk.

Márai Sándor: Robinson

LÁTOGATÓIMNAK SZERETETTEL:

Álmodom

Harcos Katalin

Álmodom


Ezüst holdfényben

ha kék árnyak ölelnek

rólad álmodom