Az utolsó nyári vihar

Dsida Jenő
Az utolsó nyári vihar

Kunyhóm reng rozogán, cölöpje reccsen,
nádszögét a szelek zihálva tépik.
(Sápadt képed előtt csapong a mécses,
föl-fölrezdül ijedten s újra elhal...)
Zordon, régi mesék vad sziklaszája
tátong, s elszabadult az Óriásrém:
szárnyas ménparipán zúdulva száguld,
dús, bozontos öreg tölgyekre villám-
lasszót bőszduhajul, cikázva cserdít,
csattan s zengve süvít, hogy visszarántja.
Elmegy. Újra jön. Őspaták hatalmas
érce dörgeti vén hidak kikorhadt
fáját, fent a nagy űr visszhangja gördül.
Aztán már csak az ég csillagszemetje
csordul csöndesen, áradó sirással
tört fenyők tetemére - és vityillóm
mélyén, képed előtt, csak én idézek
elhalt illatot és szelíd zenéket...

Galgó, 1930. szeptember 14.

Csak álom???

És mi az élet, ha nem az álom keresése, az álomé, hogy valaki azt mondja: igazából, teljes szívből szeretlek.

Vanilla Sky

Nélküled

Bella István
Nélküled

Nélküled lelassul a szívem
Nélküled nem ismerek magamra
Nélküled csak nézek magamra
tűnődök, honnan ismerem.

Nélküled nem is én vagyok
csak valaki lézeng helyemben
ki voltam, - lakhelye ismeretlen
másik földrészre távozott.

MAGAM VAGYOK

Christine de Pisan
MAGAM VAGYOK

Magam vagyok és csak magányra vágyom,
magamra hagyott társam és szerelmem,
magam vagyok, nincs hű uram-barátom,
magam vagyok, haragvón, csendesedten,
magam vagyok gyötrő nehéz hevemben,
magam vagyok, hogy nálam senki jobban,
magam vagyok hívemtől elhagyottan.

Magam vagyok, ha ablakom kitárom,
magam vagyok szobámba rejtezetten,
magam vagyok hallgatni nagy sírásom,
magam vagyok, letörve, ernyedetten,
magam vagyok, bár mind keservesebben,
magam vagyok kuporgón a sarokban,
magam vagyok hívemtől elhagyottan.

Magam vagyok mindenütt a világon,
magam vagyok jártomban s megpihenten,
magam vagyok, hogy nincs ebben se párom,
magam vagyok mindentől elfeledten,
magam vagyok, ha sértést kell viselnem,
magam vagyok, ha könnyem elzokogtam,
magam vagyok hívemtől elhagyottan.

Herceg, most gyűl a bánat csak felettem,
magam vagyok gyásztól fenyegetetten,
magam vagyok sziromnál hervadóbban,
magam vagyok hívemtől elhagyottan.

Fordította: Illyés Gyula

Hogyha lennék..

Juhász Magda
Hogyha lennék..

Hogyha lennék fűzfa lombja,
fűzfakarom elringatna,
és ha lennék kis madárka,
minden dalom hozzád szállna.

És ha lennék búvó patak,
eloltanám a szomjadat.
Vagy, ha kósza szellő lennék,
arcod körül lengedeznék.

Lennék lábnyom út porában,
csillagfény az éjszakában,
rosszkedvednek múló perce,
napsugár, mely melengetne,
lennék kéz, mely megkeresne,
téged hozzám elvezetne.

Hogyha lennék... de nem lehet,
ember vagyok aki szeret.
Talán bűnös, talán igaz,
csöppnyi sóhaj, csöppnyi vigasz.

LÁTOGATÓIMNAK SZERETETTEL:

Margaréta

József Attila
Margaréta

Itt kuksolok a szilvafák között,
kakukkolgat a hamvas szerelem,
kakukkolgat. A berekháti köd
pamutpapucsban lépked szívemen.

Elültem, mint az öreg szúnyogok.
Összébb simul a szittyó meg a nád,
hever lábamnál a szél és morog;
borzas a szőre. Sóhajt a világ.

Tégla a boglyán, öklöm fejemen, -
egy margarétán búsulnék magam,
már pára hátán illan életem
s - vén görbe bú - munkám még lombtalan.

Csak bámul göbbedő hodály alól
a barna kapa hűvöslő nyele - -
Ökörnyál után ugrik a bokor,
zsibongva rebben száraz levele.

1929 nyara

Legyél derűs!

Legyél derűs! Programozd át magad a nap minden percében: töltődj fel olyan gondolatokkal, amik többé tesznek! Ha ideges vagy, vagy zavart, próbálj nevetni magadon. Nevess hangosan, nevesd ki azt a nőt, aki aggódik, gyötrődik, és azt hiszi, hogy az ő problémáinál nincs fontosabb a világon.

Paulo Coelho

Már néha gondolok a szerelemre.

Kosztolányi Dezső
Már néha gondolok a szerelemre.


Már néha gondolok a szerelemre.
Milyen lehet - én Istenem - milyen?
Találkoztam tán véle messze-messze,
valahol Andersen meséiben?
Komoly és barna kislány lesz. Merengő.
A lelke párna, puha selyemkendő.
És míg a többiek bután nevetnek,
virágokat hoz majd a kis betegnek.
Ágyamhoz ül. Meséskönyv a szeme.
Halkan beszél, csak nékem, soha másnak.
Fájó fejemre hűs borogatást rak.
És kacagása hegedű-zene.
Egy lány, ki én vagyok. Hozzám hasonló.
Különös, titkos és ritkán mosolygó
Az éjbe néző. Fáradt. Enyhe. Csöndes.
Csak széttekint, és szobánkba csönd lesz.

Félelem

Nemes Nagy Ágnes
Félelem


Szeretlek. Nincs rá szó, nincs mozdulat.
A rémülettől görcsösen szeretlek.
Elsorolom, hányféle iszonyat
vár rám és rád, már arcunkba merednek.

Csak sorolom, csak számolom naponta,
hörögtető álomból riadok,
készülődöm még iszonyúbb koromra,
simogatom sovány, meleg karod –

Kint söröztünk az aquincumi kertben,
réteges emlék, gyönge, őszi ég,
elmotyogtam egy gyerekkori versem:
„Sárgult a lomb, de nem hullott le még”,

sárgul a lomb és minden perc utolsó,
illir táncosnő köldökét riszálja,
a gyom között latin szabásu korsó,
biciklit hirdet kétméternyi tábla,

langyos a lég, a füst is tündököl,
a vonaton szöllő-szagú kosár,
a sűrű illat hajunkra ömöl,
csordultig érett, s szétbuggyant a nyár –

Hét esztendeje szeretlek, szerelmem,
fordíts egyet a Göncöl-szekeren
szólj a világnak, mondd, hogy lehetetlen –
s maradj velem.

Csend van

Dsida Jenő
Csend van


Egy dal ma újra elszökött.
Lábainál ültem valakinek
gitárral a kezemben
s szívemben ezeregy éjszakával.

Egy dal ma újra elszökött.
A gitár panaszosan bongott,
a tölgyfák suhogtak a szélben
s én néma maradtam.

Most csönd van. mérhetetlen éj,
a királynő pihegve alszik.
És úgy félek, hogy visszatér a dal
és fölriasztja őt.

Kolozsvár, 1927. november 5.

Kitéve

Dsida Jenő
Kitéve


... És ha megoldás már nem lenne más,
Nyugalom-folyó partjára feküdnék.
Csobog a nagy víz és zizeg a sás.

Csaló, játékos, távoli nagy élet
zaját hallgatom kövült nyugalomban
és jégpáncélos szívem meg se dobban.

Sötét álmom lesz testemen a pólya:
Leszek ismételt, ködös ószövetség,
akit Mózesül tettek a folyóra.

Éjjel nevető csillagokat nézek,
sellő-hadat, mely a folyóra jár
és ringat, renget lágyan a kosár.

Fáraó lánya eljön csolnakán,
ébreszt, bubusgat, csókol és dalol
és én mosolygok, mintha hallanám.

Keserű, szelíd ajkam szögletére
elkésett csókot csurgat majd a Hold:
virrasztott éjek vigasztaló bére.

Hitet talál a kétkedő Tamás,
új tízparancsról álmodozik Mózes...
És zúg a folyó és zizeg a sás...

A napraforgó, mint az őrült

Kosztolányi Dezső
A napraforgó, mint az őrült

A napraforgó, mint az őrült
röpül a pusztán egymaga,
a tébolyító napsugárban
kibomlik csenevész haja.

Bolond lotyó - fejére kapja
a sárga szoknyáját s szalad,
szerelmese volt már a kóró,
a pipacs és az iszalag,
elhagyta mind, most sír magában,
rí és a szörnyű napra néz,
a napra, úri kedvesére,
ki részeg, s izzik, mint a réz.
Aztán eszelősen, bután
rohan a gyorsvonat után.

LÁTOGATÓIMNAK SZERETETTEL:

Keresd!

Levél

Heltai Jenő
Levél

... Ha el akarna néha jönni hozzám
kicsi szobámat szépen rendbehoznám
ha nem is hozhatnám le az eget
de beszereznék néhány szőnyeget.

A pamlagon, hol álmodozni szoktam
a sok lyukat megfoldanám titokban
rozoga, tintás asztalomon itt
elhinteném kedves virágait.

Parancsait komorna-módra lesve
főznék teát, mikor leszáll az este
s amire nem volt példa soha még:
szenet hozatnék és befűtenék.

Az óra járna és a lámpa égne
s azt mondanám, ha menni készül: még ne!
Suttogva kelne ajkamról a szó,
hogy élni édes és szeretni jó.

A szívről

De amíg azt hiszed, hogy dobog valahol egy szív, mely érted dobog, bocsáss meg az embereknek. Egy emberi szív, mely önzetlenül érez irányodban, elég, hogy megbocsáss mindazoknak, kiknek önző és komisz szívét megismerted; elég, hogy megbocsáss az emberek összességének. Nem kell sok ahhoz, hogy e reménytelenség közepette megengeszteljenek. Egy ember elég. S nem igaz az sem, hogy nem találkoztál ezzel az emberrel. Csak éppen ideges voltál, vagy türelmetlen és mohó, s odább mentél. Mert ember vagy, s mert ilyen az emberi szív.

Márai Sándor

Szomj

Nemes Nagy Ágnes
Szomj

Hogy mondjam el? A szó nem leli a számat:
kimondhatatlan szomj gyötör utánad.
- Ha húsevő növény lehetne testem,
Enyém lehetnél illatomba esten.

Enyém lehetne langyos, barna bőröd,
kényes kezed, amivel magadat őrzöd,
s minden omló, végső pillanatban elmondja:
mégis önmagam maradtam.

Enyém karod, karom fölé hajolva,
enyém hajad villó, fekete tolla,
mely mint a szárny suhan, suhan velem,
hintázó tájon, fénylőn, végtelen.

Magamba innám olvadó husod,
mely sűrű, s édes mint a trópusok,
és illatod borzongató varázsát,
mely mint a zsúrlók, s ősvilági zsályák.

És mind magamba lenge lelkedet
(fejed fölött, mint lampion lebeg),
magamba, mind, mohón, elégítetlen,
ha húsevő növény lehetne testem.

- De így? Mi van még? Nem nyugszom sosem
Szeretsz, szeretlek. Míly reménytelen.

Nélküled

Illyés Gyula
Nélküled

Nélküled, mint az olló egy fele
- van árvább ennél?
Suta a sorsom: hogy vágjak vele?
Mit kezdenék, ha nem szeretnél?
Csak párban, mint a láb,
úgy mehetek tovább!
Vagy nézd, hogyan ivel,
vagy nézd a madarat!
Nem is én vágyok szállani, hanem
a két hű igen ütemeivel
a győztes szerelem!
Add párba szárnyul hát magad
s megköszönöm, hogy veled volt közöm
ahhoz, amire szánt a végzet -
Azaz, hogy köszönöm
ezt a tíz évet,
az örömöm,
hogy élek.

Távolban élő kedvesemnek

Dsida Jenő
Távolban élő kedvesemnek

Mikor az éjszaka árnya szemedre szürődik
s ablakodon csoda-pillangók raja zöng odakünt:
kék raja zsong, repes és muzsikál odakünt:
megbontod patyolat kicsi ágyadat, isteni gyermek.

Tarka ruhácskádat ledobálod olyankor,
hosszú rózsaszín ingecskébe buvik sima tested,
(előbb karjaidat s fejedet fúrod bele, majd
zsenge csipődre csúsztatod és combjaidat födöd el)

s míg a tükörlap fátylas, ferde tavába tekintesz,
arcom gyúl ki mögötted, előtted: engem is ott látsz
víg mosolyommal, érzed, amint fura versek
csurgó mézaranyával töltöm meg szivedet s puha szádat.

Majd sóhajtva ledőlsz s lehunyod szemedet.
Halk nyüzsögés remeg át a szobádon.
Tünde driádok tünnek elő s lépkednek olyan finoman,
mintha szirom libbenne le halkan a májusi fűre,

ágyad elé áll, ül valamennyi, úgy virraszt mosolyogva:
kardliliommal kergetik azt; ami árt,
sással hessegetik tova azt, ami sért,
suhogó somfahusánggal űzik el azt, ami fáj,

hajadra lehellnek s az tele lesz pici kék nefelejccsel,
kebledet simogatják dús, puha bodzavirág pamacsával,
csillagokat szórnak párnádra, parányi bokádat,
térdeidet harmattal s szegfűolajjal permetezik.

Fitosorru manók jönnek síró, kacagó fuvolákkal,
boglyas törpék kókuszhéj-hegedűkkel, rózsavonókkal,
nyaldosó muzsikájuk csiklandozva füröszt,
mint nyári melegben a bőrödön átlocsogó víz

s lágyan ring már tested a dunnapihék közt,
hóarcod kipirul s nedves szád nyitvafelejtve piheg
s akkor már duda vijjog, hull és hull a virág,
bimbók zápora verdesi lángragyulladt nyoszolyádat

s álmod tündérnépei arcraborulnak előtted,
hogy meglep a zsibbadt teljesedés... -
- S mindez azért van, mert engem szólítasz kedvesedül,
költő kedvese vagy te: illet téged e pompa,

illet ez illat s illet a vers muzsikája
s minden fény, láng, kéj, amit élet adott s ezután ad.
Gerlebugás ütemén, lobogó cseresznyeszirom-fiatalság
ágyán ringatlak, kicsi Szűz. Tele van szerelemmel a szívem.

Azt hittem téged őrizlek

Török Sophie
Azt hittem téged őrizlek

Azt hittem téged őrizlek meg ha
illatodat megőrzöm, s ha nem is vagy itt
ravasz csellel flakonból hunyt szemekkel
felidézhetlek magamnak. De ismerős
illatod hiába üt szíven - csak olyan ez,
mint szívfájdító árnykép, körvonal
mely téged rajzol - csak éppen
én édesem, csak éppen te hiányzol belőle.

LÁTOGATÓIMNAK SZERETETTEL: