Szeptemberi áhítat

Kosztolányi Dezső
Szeptemberi áhítat

Szeptemberi reggel, fogj glóriádba,
ne hagyj, ne hagyj el, szeptemberi nap,
most, amikor úgy lángolsz, mint a fáklya,
s szememből az önkívület kicsap,
emelj magadhoz. Föl-föl, még ez egyszer,
halál fölé, a régi romokon,
segíts nekem, szeptember, ne eressz el,
testvéri ősz, forrón-égő rokon.

Én nem dadogtam halvány istenekhez
hideglelős és reszkető imát,
mindig feléd fordultam, mert hideg lesz,
pogány igazság, roppant napvilág.
Méltó vagyok hozzád: nézd, itten állok,
még sok hívő száj büszkén emleget,
vérembe nőnek a termékeny álmok,
s nők sem vihognak a hátam megett.

Nem is kívánok egy pincét kiinni,
vagy egy cukrászdát, vendéglőt megenni,
csak az élet örök kincsébe hinni,
s a semmiség előtt még újra lenni.
Ki érleled a tőkén a gerezdet,
én pártfogóm és császárom, vezess,
az életem a sors kezébe reszket,
de lelkem és gerincem egyenes.

Uralkodásra a karom erős még,
adj kortyaidból nekem, végtelen,
s te aranyozd, aki vagy a dicsőség,
még most se rút, nem-őszülő fejem.
Érett belét mutatja, lásd, a dinnye,
fehér fogától villog vörös ínye,
kövér virágba bújik a darázs ma,
a hosszú út után selymes garage-ba,
méztől dagadva megreped a szőlő,
s a boldogságtól elnémul a szóló.

Bizony, csodás ország, ahova jöttünk,
mint hogyha a perc szárnyakon osonna,
el-nem-múló vendégség van köröttünk,
hosszú ebéd és még hosszabb uzsonna.
Húgom virágokat kötöz a kertbe,
aranytálban mosakszik reggelente,
s ha visszatér az erdőn alkonyatkor,
a csillagokról ráhull az aranypor.

Olyan ez éppen, mint gyermekkoromba.
A felnőttek érthetetlenül beszélnek
egymás között, minden nesz oly goromba,
estente búgó hangja van a szélnek,
tán megriadt lenn egy sötét falombtól,
s a télre, sárra és halálra gondol.
Aztán a délután is furcsa nékem,
hogy a napot árnyékok temetik,
a zongorán, mint hajdan a vidéken,
örvénylik a Sonata pathétique,
bukdácsol a billentyűn tompa búban
az édes elmebeteg, árva Schumann,
s mert nem lehet már jobban sírnia,
száján kacag a schizophrénia.

Nem volt a föld még soha ily csodás,
a fák között mondhatlan suttogás,
a fák fölött szalag, beszegve kancsal
fénnyel, lilába lángoló naranccsal,
az alkonyat csókot hajít a ködnek,
és rózsaszín hullámokon fürödnek.
Miféle ország, mondd, e gyermek-ország,
miféle régen elsüllyedt mennyország?
Jaj, minden oly szép, még a csúnya is,
a fájdalom, a koldus gúnya is,
jaj, hadd mutassam e kis templomot,
mely déli tűzben csöndesen lobog.
Imádkozó lány, száján néma sóhaj,
mint mélyen-alvó, ferde szemgolyóval,
vakok meresztik égre szemüket,
Isten felé fülel egy agg süket.

Vagy nézd az estét, a kormos zavarba
kis műhelyébe dolgozik a varga,
csöpp láng előtt, szegényen és hiába,
mint régi képen, ódon bibliája.
Most az eső zuhog le feketén,
most a sötétbe valami ragyog,
mint bűvös négyszögön a mese-fény,
fekete esőn arany-ablakok.
Künn a vihar, elfáradt, lassu rívás,
benn villanyfénynél őszi takarítás,
a készülődés télre, az igéret,
s az ámulattól szinte égig érek.
A csillagok ma, mondd, miért nagyobbak,
s mint a kisikált sárgaréz-edények
a konyha délutánján, mért ragyognak?

Mit akar tőlem ez a titkos élet?
Ki nyújtja itt e tiszta kegyeket?
Ki fényesít eget és hegyeket?
Mily pantheizmus játszik egyre vélem,
hogy századok emlékét visszaélem?
Az Orion süvegje mért parázsló?
Miért, hogy mindent lanyha pára mos?
Ki tette ezt? Ki volt ez a varázsló?
Miért csodálkozol, csodálatos?

Szép életem, lobogj, lobogj tovább,
cél nélkül, éjen és homályon át.
Állj meg, te óra és dőlj össze, naptár,
te rothadó gondoktól régi magtár.
Ifjúságom zászlói úszva, lassan
röpüljetek az ünnepi magasban.

Angyal száj

Tamás István
Angyal száj

Elköltöztek belőlem tétován az álmok,
önmagammal szemben, torztükörben állok.
Sorra harcot vívok érzéseimmel,
megbotlok mindenben, lomha lépteimmel.

Helyemet keresve, bolyongok, fagyban és esőben
végelláthatatlan utakon, sötét temetőkbe.
Szememben vakítón tűz az éjszakasugara,
rám nevet gúnyosan a Hold sarlós arca.

Pihennék, de nem hagy a csend,
egy dallam hosszan fülembe cseng
s a Hold szemével megsimogat,
számolgatom a csillagokat.

Lovagolok felhők hátán,
fény ragyog rám az angyal száján.
Mellém fekszik, megsimogat,
csókkal űzi rémálmomat…

ŐSZ

HELTAI JENŐ
ŐSZ

Szürke ég, őszies...
Ősz, ősz ne siess!
Ne kergesd el a nyarat,
A meleg fényt, sugarat.

Süss ki még, nyári nap,
Simogasd az arcomat,
Melengesd a szívemet,
Míg az ősz eltemet.

Vidíts még vadvirág,
Míg enyém a vad világ.
Tudom én, érzem én,
Nem sokáig lesz enyém.

Szürke ég, szürke vég,
Be jó volna élni még!
Nem lehet, nem lehet,
Sötét árny integet.

Sötét árny, néma váz
Bűvöl és babonáz.
Kérdezem, nem felel,
Integet csak, menni kell.

Fogy a fény, fogy a nyár,
Hideg szél fujdogál,
Hideg szél, őszies...
Ősz, ősz ne siess!

Az ember gyakran elképzeli...

Az ember gyakran elképzeli, hogy miről szeretne álmodni. Éberen annyira vágyunk bizonyos álmokra, amelyek aztán sohasem látogatnak meg bennünket, amikor lehunyjuk a szemünket.

Susanna Tamaro

Őszi hangulat

Aranyosi Ervin
Őszi hangulat

Az őszi Nap fejét
párnájára hajtja,
Hegy felett az arcát,
kis felhő takarja.
Sárgás fénye kopott,
nyárba belefáradt.
Árnyéka rőt-vörös,
kinézete bágyadt.
Színeit a múló
természetre festi,
bokrokra és fákra,
szemét rá mereszti.
Amerre csak ellát,
az ősz otthonában,
sárguló levelek
maradnak nyomában.
Sárguló levelek,
vörösek és barnák,
a kikelet zöldjét,
mind-mind eltakarják.
Végső színes bálra,
készül a természet,
árnyat adó lombot
fal fel az enyészet.
Levéltakaróját
a földre teríti,
hűvös őszi széllel
kedvünk keseríti.
Esővel önt nyakon,
a lelkünkbe gázol,
hosszú út porába
fényes csíkot mázol.
Szomorún pislákol
az ősz Nap sugára,
a hegy mögé bújik,
hagyjuk hát magára.

Köszönöm

Jevgenyij Jevtusenko
Köszönöm

Mondd: ,,köszönöm", a szivárgó könnynek,
s ne töröld sietve a szemed.
Hogyha sírva is - létezni könnyebb.
Halott, aki meg sem született.

Ha törten, ha verten is - ki élő,
plazma-éjszakában nem maradt.
Léte a teremtés szekeréről
ellopott zöld fűszál-pillanat.

Nevess nagyot, fogd marokra késed,
harapd, mint retket, az örömöt.
Rosszabb volna meg-nem születésed,
életed akárhogyan nyögöd.

Fagyalszirom-zuhatagban járva,
semmitől s mindentől részegen,
eszméltessen a világ csodája,
ámulj önnön létezéseden.

Az égboltról ne hidd, hogy mennyország,
de váddal se bántsd az életet.
Nem köszönt be még egy élet hozzád,
ez az egy is - véletlen tied.

Ne a korhadásnak higgy: a lángnak.
A pitypangos fűbe vesd magad,
ne könyörögj nagyon a világnak,
nevess rá és gyorsan döntsd hanyatt!

Baj ha ér, fejed ne ejtsd a porba.
Lelkek élnek a romok felett!
Táncolj, mint a rongy-ruhájú Zorba,
ünnepelve akár szégyened.

Köszönd meg a legfeketébb macskát,
mely előtted keresztbe futott,
utcán elszórt dinnyehéjak mocskát,
amelyen a lábad megcsúszott.

Köszönd meg, ha fájdalmak facsarnak:
szenvedésed is hasznodra volt.
Mondd: ,,köszönöm", a legárvább sorsnak,
hiszen az is ember sorsa volt.

Koraősz

Jaan Kärner
Koraősz

A napok habzanak:
lila a mocsáron a hanga,
foszlányos felhőgyapjút hajtva
lebeg a déli szellő lágyan.
Gyerekfog a nyári almában
nagyot harap:
visongás kél, nevetés, ének,
méhek
zümmögnek a lobonc-erdőben
s a hangafűben.

Napcsóva lobban,
arannyal festvén földet és eget:
a nyírek aranyfátylat öltenek,
tisztaság leng átal a tájon,
nincs fülemüleszó a fákon,
s ez ugyan jól van -
Az ágon nyest ül, fura, bősz:
a koraősz
játszik a sárgult levelekkel,
földre söpörve.

Aratnak szerte
férfiak és nők a mezőben:
távol szekér kereke zörren,
szalmazizegés zaja hallik.
Buzgalmas kedvük el nem alszik,
gyűjtenek rendbe
minden szálat a süldő lányok,
szárnysuhanások
villognak: fecskepár az ott
a magos mennyben.

Bánatos szépen
üt meg a mulandóság ujja,
a lélek is bánatát fújja.
Minden hang utoljára csöng el,
lépked az ősz csábos hüvössel
a vidéken.
Tündöklő halált hal a nyár,
repül a nyár,
begubózik a nap subába,
szürkül az égbolt.

/Ford.: Kormos István/