2010. június 20., vasárnap

Isten kegyelméből...






Az életben minden dolgok közül a legcsodálatosabb egy másik ember izzó mélységének, szépségének és örömének felfedezése egy évekig tartó kapcsolatban. Két ember között a szerelem kibontakozása a legbámulatosabb virágzás, amelyet nem elég keresni, vagy akár szenvedélyesen kívánni. Isten kegyelméből van az.

Hugh Walpoll




LÁTOGATÓIMNAK SZERETETTEL:














A nyár ment át az erdőn





Wass Albert
A nyár ment át az erdőn


Lehajtott fejjel, nesztelen haladt.
Hiába volt felhőbe-halt a lelke:
azért az erdő mégis észrevette.

Egy szél indult valahol: csoda-könnyű,
s az izgatott fák halk morajra keltek.
Harangvirágok összecsilingeltek,
s egyszerre feldalolt minden madár:
"A Nyár! A Nyár! A Nyár!"

A nyár megállt,
és felemelte halkan a fejét.
Szomorúan a fákra nézett,
és megtörölte két könnyes szemét
és ment tovább.

A bükkök ajkán elhalt a beszéd.
Szél megtorpant. Madár elhallgatott.
Csak a patak szíve zakatolt,
nyugtalanul, rémülve, akadozva.

A nyár ment át az erdőn,
s amerre elhaladt:
a néma erdő döbbent katonái
tisztelegve álltak sorfalat.



A nyár





Kosztolányi Dezső
A nyár


A nyár az én szerelmem, érte égek,
halálthozó csókjára szomjazom,
erdőket áldozok szilaj tüzének,
bár ajkam is hervadna el azon.

Görnyedve várom télen a szobámba,
a tűz körül álmodva csüggeteg,
lángóceánját képzeletbe látva,
mely semmivé hamvasztja a telet.

S ha lángszerelme sápadt őszbe vénül
s zöld pártadísze hullong a fejérül,
virrasztom árva, bús menyasszonyom.

Zokogva már hülő keblére fekszem
s elsírva ottan legnagyobb szerelmem,
sápadt, aszú haját megcsókolom...



2010. június 19., szombat

Holtpont...






Sokszor mondjuk is "gödörben vagyok". Ez a holtpont. A mélypont. Amikor meghal a remény. Nincs tovább ! Ha itt, a nincsben, az ürességben, a "padlón" nem veszíted el magad, egy új életre támadhatsz föl. Ha átlendültél a semmin, a sötéten, a "mindennek végén": felragyog a napod! A holtpont után ugyanis az ember föltámad. És új életet kezd. Elmúlik a fáradtsága, a halálos kimerültsége, és újult erővel megy tovább. Ez a gödör lélektana. De bele is lehet veszni. Ott is lehet maradni. Föl is lehet adni, végleg. Rajtad múlik. A holtponton való átlendülés a legnehezebb mutatvány.

Müller Péter




2010. június 17., csütörtök

A fehér galamb meséje









Szép Ernő
A fehér galamb meséje

Mesélek egy fehér galambról...
Szép tiszta tolla volt neki,
Csőre piros volt, mint a hajnal,
S szép szemei, nagy szemei.

A kis galamb egy alkonyattal,
Mikor a pásztor sípja szólt:
Kiszállni édes vágyat érzett
A dúc alól, a dúc alól.

Kiszállott...boldogan suhant át
Hímes, selymes mezők felett...
A nap lement. Csillag nem égett,
Sötétedett, sötétedett...

A kis galamb csak szállott, szállott,
Ujjongó szívvel, boldogan,
Érezte, hogy szabad, s nem látta,
Hogy este van, hogy este van.

...Egyszer csak lankad...Szárnya lassul,
Elfúl, remegés száll reá -
És visszavágyik, hazaszállna
A dúc alá, a dúc alá.

A dúc alá, ahol meleg van,
Hol pelyhes fészek várva-vár,
Ahol azóta sír utána
Egy kis madár, egy kis madár.

Fehér galambnak fáj a szíve,
Nyögdécsel, búg panaszosan -
De nem találja meg az utat,
Mert este van, mert este van.

Tovább röpül aléltan: hátha
A dúc alá hazatalál -
Sötét erdőbe téved, ott egy
Bokorra száll, bokorra száll.

Egy vadgalambnak fészke volt ott,
S a vadgalamb hogy hazajött,
Egy alvó kis galambra bukkan
A lomb között, a lomb között.

A kis fehér galamb fölretten.
"Ki vagy te idegen madár?
Eltévedtem. Ó vezess vissza,
Valaki vár, valaki vár...

Valaki vár, vár engem otthon,
És sírva-ríva emleget
És bánatos és tán meg is hal,
Ha nem megyek, ha nem megyek."

A vadgalamb búg:"Honnan jöttél,
Hangod cseng, mint ezüst harang,
Te édes, szép madár, te tiszta
Fehér galamb, fehér galamb!

Párodhoz vissza nem vezetlek,
Hol az a dúc: nem is tudom -
Ha tudnám sem bocsátanálak,
Én kis rabom, én kis rabom.

Ó el ne szállj! Ó maradj itten
Te gyönge, hó tollú madár.
Itt enyhe, hűs, ide be nem süt
A napsugár, a napsugár.

Fészkem most elhagyott...hej, régen
Boldog volt e csöndes bokor:
A boldogság meséit búgtuk
Valamikor, valamikor...

De elveszett a párom egyszer...
Sokáig sírtam-búgtam én -
Azóta puszta ez a fészek
Bokor tövén, bokor tövén.

Maradj velem hát szép madárkám,
Piciny szíveddel: szeress -
Pelyhet hozok majd és a fészek
Jó puha lesz...jó puha lesz...

Hozok majd enni tiszta búzát
És inni tiszta harmatot,
S ha búgsz csöndes, csillagos éjjel,
Rád hallgatok, rád hallgatok.

Ó maradj hát itt, légy a párom,
Susogva elföd majd a lomb,
Szeresd az árva vadgalambot
Fehér galamb, fehér galamb!"

A fehér galamb csak hallgat, hallgat,
Fejét lehajtja csöndesen:
Párjára gondol, nem kell néki
Más senki sem, más senki sem.

Ó azt a fészket ott a dúcban
Soha többé nem látja már,
S hiába sír, eped utána
Egy kis madár, egy kis madár.

Vergődik, szárnya néma kínban
A harmat hull szeme alatt,
Piciny hűséges szíve úgy fáj...
Majd meghasad, majd meghasad.

A vadgalamb elszáll sietve,
Búzát hozni, s pelyhet, puhát,
S meglopni édes harmatáért
A rózsafát, a rózsafát.

Hogy megetesse drága foglyát,
S pelyhes legyen, ahol lakik,
S csőréből megitassa szépen
Ha szomjazik, ha szomjazik.

És vissza is száll nemsokára -
Fehér galamb fekszik hanyatt...
Meg nem dobban kis szíve többé,
Mert meghasadt, mert meghasadt...



2010. június 16., szerda

Vers egy leányról, akivel éjfél után találkoztam





Kosztolányi Dezső
Vers egy leányról, akivel éjfél után találkoztam

Éjfél után a Duna hídja
ó jaj, be könnyes, be setét.
Éjfél után a Duna hídján
egy néma lány jár szerteszét.
Ki ő? mi ő? kérdeztem én is,
de ő nem tudta a nevét.

Csak csendesen vállamra hajlott.
Sohase láttam ily szemet.
Olyan szomorgó, oly mosolygó,
félig sírt, félig nevetett.
A haldokló galamb tekint így,
vagy a kétéves kisgyerek.

A szívemet kezébe vette,
csókolta és nevetve hítt.
Labdázott véle, földre dobta -
ó szív, te vérző, gyenge szív! -
Aztán belétemette arcát
és letörölte könnyeit.

Mondtam neki: "Kis vízi ördög!" -
Reátapadt a hűs ruha.
Karján örökre útrakészen
ringott szegényes batyuja.
Vizes hajába csillag égett,
mert várta, várta a Duna.

Éjféltől hajnalig imádtam.
A szánkon vacogott a csók.
Köd hullt. A nedves éjszakában
lassan dalolva ballagott.
És sírt. És sírtam én is, én is,
és sírtak fönn a csillagok.



2010. június 15., kedd

JÚNIUS





Dsida Jenő

JÚNIUS
Az érés dícsérete

Helyét gyümölcsnek adja a szirom.
A déli égen elterül a hőség.
A termő kor jön: érés, felelősség
és nem lehetek virág egy siron.

Csók-szirmom nem lesz, hogy csokorba kössék
a lányuk. Vinnem kell, amíg birom
a terheket és ha nevem leirom:
komoly szó kell elé, nem cifra bőség.

Csak néha jön, hogy szívem elbecéz
egy-egy derengő, árva, gyermeteg
emléket (mely úgy csillog, mint a réz

egy ó-kapun). Gyors nyári fergeteg
jön messziről. Szemem távolba néz
s tavaszt sirat s egy régi gyermeket.





Nyáresti áhitat





Dsida Jenő
Nyáresti áhitat

Lépkedj vigyázva, kedves!
Míg mély varázsa tart
e percnek, ülj le mellém.
A csöndet ne zavard.

Az Úr mennydörög olykor,
máskor a suhogó
tölgyek holdfénybe rezgő
szavával suttogó,

máskor csókokba csattan
termő parancsa, majd
költők szájával szólal,
mikor a rím kihajt.

Most, hogy ily enyhületben,
mivel sem küzködőn
ülök a tiszta csendben,
a tiszta küszöbön:

egy kis tücsköt választott
s e cirpelésen át
beszél. Figyelj, figyelj csak!
Én értem a szavát.


1934


Megragadni a boldogságot



Koosán Ildikó
Megragadni a boldogságot

Megragadni a boldogságot,
tudom nem könnyű Kedvesem!
Keresni illatos virágot,
ott, ahol tüske s gaz terem...

Várni kell rá! talán megéri,
küzdeni érte, Kedvesem!
Zölddel a kert, lesz még virág is,
hidd, hogy a holnapod szebb legyen!



LÁTOGATÓIMNAK SZERETETTEL: