Alekszej Apuhtyin
Őszi levelek
Elszállt a nyár...Az őszirózsa holt....
Izzó, nehéz terhe alatt a búnak
ülök, alattam régi pad,
s a zúgó lomb-fejek felettem összebúnak,
regélve szörnyű sorsukat:
"Színünk nemrég a hév, sugárzó nyárban égett
s immár a múlás fenyeget,
kevés időt hagyott a végzet,
kevés napfényt és meleget.
Hát mit tegyünk? Fagy-karját végre fonja
a fürge tél testünkre már:
most boldogok vagyunk a fény-karéjba vonva,
s drágább a lét a búcsúnál.
Nézd, kertünkön milyen dús-arany ragyogás van,
a haldokló világ mily boldogan ragyog!
Nézd, milyen ünnepélyes gyászban
tüzel a süllyedő nap ott!
Jól tudjuk, hogy az ősz elfoszlik, mint az álom,
s nem mindörökre ölt havas lepelt a rét,
minden köröskörül életre kel e tájon -
de mi...felébredünk-e még?
Itt, árnyak sátrának alatta,
hol most alom hever a porban, száraz ág,
nemrég a rózsa nyílt, dúsan fakadva,
s pompázó bokros orgonák.
Jött új tavasz: új rózsák diadalmát
zengte, mint hajdan, a madár,
de szegény orgona, fagy marta szét a szirmát,
ki nem virult az újra már...
S ha új életre kél a hársak sűrű lombja,
azt már nem érhetjük mi meg,
helyettünk szebb, jobb lombok árja ontja
talán a tűző fényeket. -
Hát mit tegyünk! Fagy-karját végre fonja
a fürge tél testünkre már:
most boldogok vagyunk e sápadt fénybe fonva,
s drágább a lét a búcsúnál.
Várj még, halál! Kell még egy boldog óra!
Aztán a fűz hegyén cikázó szélvihar
leráz kegyetlenül a porba
ijesztő rohamaival...
Hárs-ágaink alá hullunk sárgára válva...
S te is, rólunk ki oly búsan ábrándozol,
betegen állsz fel e padról, tűnődve, s oly
csordultig tölt a gondok árja,
hogy lábad óvatlan reánk tipor.
Ford.: Molnár Imre
