Sárhelyi Erika:
Bírni vágyom a percet
Tűnődöm, mint lobban el az idő,
s miként tűnik a semmibe az egyszeri,
megismételhetetlen pillanat.
S félem a soha vissza nem térő
jelent - a sorsot, ahogy rendre elnyeli
a szellőként lebbenő alkalmat.
Tűnődöm, vajon majd felismerem,
mikor leírom a legutolsó sort is,
hogy ez volt az, hogy ez AZ volt?
Vagy olyan lesz, mint némely szerelem,
öröknek hitt, mégis átlátszó és hamis,
ábránd, mi réges-rég hamvába holt?
S ha megszületik az utolsó dal,
az utolsó érintés, az utolsó csók,
megszólít-e, vagy nyomtalan elvész?
Életem csak gyönge árvalányhaj,
s én bírni vágyom a percet, az utolsót,
mielőtt köddé lesz a nagy egész.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése