Bántalom

Pilinszky János

Bántalom

Megbántottak!Hihetetlen a sértés és hihetetlen a sértegető arca. Mintha nagyítóüveg mögül sértegetne: akár egy természeti katasztrófa, akkorára nőnek vonásai. Úgy is bámulok rá: elképedve és megsemmisülve, s már nem is értem, amit mond, csak a szavai mögött tomboló indulatot látom,szemeinek viharát, vonásainak hegyomlását. Eszembe se jut, hogy védekezzem. Gyermekkoromban se verekedtem senkivel, olyan hihetetlennek tűnt, hogy valaki rám veti magát, földre veri a sapkámat. Szemei, minta viharos tó tükre, mikor szél és eső mossa el a víz határát. Mit is remélhetnék ekkora indulattól? S szívem mélyén már nem is azt kérdem szorongva, hogy mit is akarhat tőlem? Sokkal inkább azt, hogy ugyan mitis akarhat velem ez az elemi harag? Tudja-e vajon, kit bánt? Hogy mennyi valódi baj és bánat nyomaszt amúgy is? S ő maga, életének milyen távoli, titkos sérelmeiért kíván most bosszút állni rajtam, aki nem támadok, és aki nem védekezem?

Arcát egész nap nem tudom elfelejteni. Jövök-megyek az utcán, egy ismerőssel beszélgetek a zsúfolt villamoson: indulata szüntelen parázsként égeti mellemet. Elakarom felejteni, szabadulni akarok tőle, de bántása elkísér mindenhová. Hiába próbálok dolgozni, hiába igyekszem elmerülni egy most megjelent verskötetbe, haragja átsüt a híradó képein, átég a figyelmetlenül olvasott verssorokon.

Holtfáradt vagyok, mire hazafelé indulok. És ekkor történik velem a csöndes és csodálatos változás. Pontosan akkor, amikor befordulok az utcánkba.

A fordulóban utcánk, ez a szürke és öreg utca, már ezerszer és ezerszer jött elébem, de máskor valahogy alig vettem észre& Most határozottan érzem, hogy szól hozzám. Különös gyöngédséggel szól, idáig alig észrevett szavakkal. Hogy mik ezek a szavak? Nem lehet ezeket a szavakat emberi beszédre lefordítani, ahogy a sértések villámait sem!De az utcánk szavai egészen másféle, nagyon csendes és kimondhatatlanul békességes szavak, s valami ilyesfélét mondanak: Nézd, milyen kis meghitt erkélye van a sarki háznak, s milyen tündéri kőminták nyújtóznak ez alatt a szürke tető alatt! Vagy nézd, milyen szelíd növények suhognak a templomfalon! Nem vagy egyedül. Lám, gyermekek indulnak feléd az utca mélyéről az alkonyat szürke világosságában! S az ismerős kövek és kopások a falakon most mind-mind észrevesznek. Ne légy szomorú! Látod, még a kövek is törődnek bánatoddal.

S a csöndes csoda, ha szabad így neveznem, otthon is folytatódik. A lámpa fénye meghittebb, mint máskor, s az ágy ezerszerte nyugalmasabb. S az ágy mellett a fal, mit nappal tarka párnák takarnak, most úgy tűnik elő, mint nagyon távoli, gyermekkori kertkőfala, s rajta a csúnya kopások: csupa messzi, rég elfeledett emlék.

Észre se veszem, most oldódik bennem a bántalom. Valami nagyon jó, sírásutáni nyugalmat érzek. A vánkosnak is puha, a paplannak is szinteszemélyhez szóló az érintése. Bármire esik pillantásom, a falra, a lámpára, kezemben a könyvre, beszél hozzám, mint a sorról sorra megfejtett titkosírás, beszél és vigasztal. S az imádság is sokkalta erősebb és tisztább és forróbb lámpaoltás után a sötétben.

Az álomban pedig úgy tűnök el, mint egy régi kertben, mit egy régi fénykép őriz.