József Attila: Csönd
Riasztó, mint a fölmorajló tenger
és mint a végtelen hó, épp olyan.
Álarca mélyén bús halál rohan -
jaj, üstökömbe kap s én gyáva Ember
remegve ejtem lelkemet elébe
a szívem hallgatom - kopog-e még?
És megunom ez egyhangú zenét
pedig de jó, ha ver és nincsen vége
Úgy érzem, mintha ingoványon járnék
és jaj süppedt alattam a talaj,
de bennem még ellentállást szaval,
de fülemet betömte. - Ó, mi vár még
reám, ki immár néma, hangtalan
Fejem lehajtva megadom magam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése