Ahogy a napok rövidülnek...

Kibédi Ervin
Ahogy a napok rövidülnek...


Ahogy a napok rövidülnek,
Úgy érzem, mintha köd borulna rám,
Ahogy az éjjelek lehűlnek,
Mind gyakrabban jut eszembe anyám.

Mit oly sokszor elhalasztottam,
Elmondanám, mert úgy érzem, hogy vár,
Jóvátenném, mit mulasztottam,
De nem lehet, mert Ő már messze jár.

Óh mennyi mindent nem tettem meg!
Még nem késő, Te még megteheted,
Megőszülve is maradj gyermek,
Mondd meg neki mennyire szereted.

Két keze érted dolgozott csak,
Mindennél jobban szeretett,
Az éjt is nappallá téve,
Óvott téged és vezetett,
Míg lehetett, míg lehetett.

Most vár valahol megfáradtan,
Nem kér sokat, csak keveset,
Hát szaladj hozzá, Mondj egy jó szót,
Egy vigasztaló kedveset,
Tán még lehet, tán még lehet.

Amit akkor elfelejtett
Talán még jóváteheted,
Hát menj, rohanj és simogasd meg,
A téged védő két kezet,
Amíg lehet, amíg lehet

A szíve érted dobogott csak,
Amíg belebetegedett,
De Ő titkolta, nem mutatta,
Nem mondta el, hogy szenvedett,
Csak mosolygott és nevetett.

S ha olykor nagyon elfáradtál,
Ő hozta vissza kedvedet,
Ő tanított beszélni Téged,
Nyitogatta a szemedet,
Mert szeretett, úgy szeretett

Bárhol is vagy, hát fordulj vissza,
Az ember másként nem tehet,
És csókold meg, amíg nem késő,
Azt az áldott édes szívet,
Ha még lehet, ha még lehet.