Októberi séta

 

Áprily Lajos
Októberi séta

 

Ez itt a hervadás tündér-világa.

Akartál látni szép halált velem?

A Bükkös-erdő bús elégiája

szép, mint a halál és a szerelem.

 

Fától fához remegve száll a sóhaj,

közöttük láthatatlan kéz kaszál.

Az ágakról a fölrebbent rigóraj

tengődni még a holt irtásba száll. 

 

Lombját a gally, nézd, mily kímélve ejti,

holnap szél indul, döntő támadás,

holnaputánra minden elfelejti,

milyen volt itt a végső lázadás. 

 

Mint gyertya-csonkok roppant ravatalnál,

tönkök merednek dúltan szerteszét,

s a nyár, ez a kilobbant forradalmár,

vérpadra hajtja szőke, szép fejét. 

 

A partot fűzek testőrsége óvja,

a tollforgójuk ritkítottan ing.

Halkan himbál a horgom úsztatója,

nagyot csobbant a játékos balint. 

 

Fény-pászma hull most messze, holt mezőig,

s a víz egy percre hullámos határ:

innen mosolygó partja tükröződik,

itt egy utolsót lobban még a nyár. 

 

De túl, gyepén a ritkuló bereknek

ijedt lombok rebbennek szerteszét,

a szél felettük pókszálat lebegtet,

ezüst pókszálat és ezüst zenét. 

 

Az ősz hárfás tündére jár a réten,

az ő húrjáról szól a halk zene.

Most át fog jönni: árnyékát sötéten

pallónak átveti a jegenye.