Áprily Lajos
Láng a ködben
Még fest az alkony. Már a nagy palettán
más színe nincs, csak szürke és sötét,
hóillatú szél tépi, rázogatja
az égerfák megritkult üstökét.
A víz a nagy multat halkan siratja,
ónszínű várát rakja már a köd.
Körül halál. Egymás szemébe nézünk
távolba iramló sinek között.
S amint egymás keblére ráborulunk
remegve, fázva, lázba, csókosan,
úgy érezem: gyúlt ajkaink tüzének
valami csodás glóriája van.
Hogy minden élet itt a holt vidéken
két csókra duzzadt ajkunkban lobog,
piros kis lángban, mely köd-éjszakán most
szikrázva, izzva-bízva átragyog.
más színe nincs, csak szürke és sötét,
hóillatú szél tépi, rázogatja
az égerfák megritkult üstökét.
A víz a nagy multat halkan siratja,
ónszínű várát rakja már a köd.
Körül halál. Egymás szemébe nézünk
távolba iramló sinek között.
S amint egymás keblére ráborulunk
remegve, fázva, lázba, csókosan,
úgy érezem: gyúlt ajkaink tüzének
valami csodás glóriája van.
Hogy minden élet itt a holt vidéken
két csókra duzzadt ajkunkban lobog,
piros kis lángban, mely köd-éjszakán most
szikrázva, izzva-bízva átragyog.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése