AZ IBOLYA ÁLMAI.

TOMPA MIHÁLY
AZ IBOLYA ÁLMAI.

Ah én boldogtalan, kicsiny virág!
Ki élek búsan, észrevétlenűl:
Nem jő én hozzám szellő, napsugár
A pillangó is rajtam átrepűl;
Csak néha látom a kéklő eget,
Ki szeretettel adta színemet,
Fölém kinyulnak a sötét galyak;
Elém irígy, rút fűvek állanak,
Még a szép világot sem láthatom:
Ah, én boldogtalan vagyok nagyon!

Szép tavasz-estén a kis ibolya
Sorsa felett imígy panaszola,
S irigylő gondolattal átfutott
Szegfüt, violát, rózsát s liljomot.
A hold fölebb fölebb, majd délre hág,
S még ébren van a merengő virág;
A lágy szellőben ingó bokrokon
Reszketve omlik szét az éji fény,
Végre elaludt e gondolaton:
Ah, bár vadrózsa tudnék lenni én!

Beteljesült. Álmában rózsa lőn,
Vadrózsa, nyílt s szellős halomtetőn;
Üdvözletére lepkék jöttenek,
Fejét ringatták dalló lágy szelek.
Előtte délibábos messzeség,
Felette a menny, nyájas, tiszta kék,
Az ég kék földjén arany súgarak,
Melyek reá, ragyogva omlanak.
Örült, hogy hintáztatta a szabad
Légben a karcsu ékes ágakat.

Boldog volt a virág s szólt csendesen
Látván virágit, lombját s tövisét,
ťVirág, lomb ékesít; a tüske véd,
Szépség, ifjúság, hatalom velem!Ť
De nemsokára a vidék felett,
Tornyosúltak setétlő fellegek;
A sebes zápor gyorsan megered,
Leverve róla szirmot, levelet.
Majd zugó szél üvölt, - vadrózsa árva
Fejét a föld szennyes porába mártva.
S mig álmodnék kevélyen, boldogan:
Ifjúság, szépség, veszve, veszve van!
Ő puszta kóró, él, de halva már,
Reá undok pók hálót kötni jár;
De íme látja, hogy csak álmodott...
Oh, - felsohajt: vadrózsa nem vagyok!

És ujra csendes, holdas este lett,
És ujra mély ábrándba mélyedett:
Ah, a mező olyan vad, néptelen!
Belől, a kertben volna jobb nekem:
Holott hű gond s szorgalmatos kezek,
Ápolgassanak és növeljenek,
A hajnalkának boldog élte van:
A gyámvesszőre felfut magasan,
Ha a rút szél jön, megkapaszkodik...
S elszenderűlvén ígyen álmodik:

Hajnalka volt. Virággal teljesen,
Sugár szil ágait ölelte fenn,
Amelynek erős, lombos alkata
Zugó szelekkel zugva dacola.
És boldog ő! midőn virága hull:
Utána fájó szívvel nem sohajt,
Eljő a hajnal, visszadja majd...
S egy elvesztettért tízzel gazdagul.

De megdördűl az ég nagy hirtelen,
Villám cikázik bús felhőiben;
Egy pillanat... s az égi tűz lesújt,
Csapása tör, ront, - izzó lángja gyújt...
A büszke szilfa forgács és szilánk, -
Ledönté, meggyujtá az égi láng;
Szegény virág! indája fonnyad, ég...
De íme látja: hogy csak álmodék,
És hosszú, halk lélekzetet veszen:
Ah, jó hogy nem vagyok hajnalka sem!

És harmadizben szállt alá az est;
Ábrándba mélyedt ismét örömest
Bokor tövében a kis ibolya.
S most a fehérliljomra gondola.
Ah, oly magasan nem jó állani!
Oda járnak az ég villámai,
Melyeket a fennség magára von...
Legyek én, legyek fehérliliom!

S meglőn. Álmában úgy látá magát:
Mint a kert karcsú fehérliljomát,
Magasan nem állott mások felett,
De látott napsugárt, kéklő eget.
S ő, ez átváltozásnak általa
Igen kevély, igen boldog vala!
Mert minden illat s bűbáj, ami csak
Kebledben rejlik, oh jó anyaföld!
S mit a napsugár szirmaikba szőtt
A tavasz ifju szép viráginak:
Mindaz egy-magán egyesűlve van!
És áll a liljom büszkén, boldogan.

A kertbe három ifju hölgy jöve,
Telvén a sok virágban öröme,
S megszólal egyik ékes hajadon:
Ah! milyen bájos ez a liliom!
Ugyan törjük le...! s szörnyü félelem
Fogá el a hallott beszédeken;
Szorongásban telt aztán élete...
Ha nyílt az ajtó: ő már reszkete.

A kertbe majd egy gyászos nő belép,
Könnyek borítván bánatos szemét,
Málvát, rozmarint, szegfüt szaggata,
És - letörve volt a kert liljoma...!
Gyászos terítőn, benn halvány halott,
Halavány kis leányka nyúgodott, -
Ennek merev kezébe adta őt,
Hol irtózata s kínja egyre nőtt.
Keskeny koporsót hoztak azután,
Belé-záratván a virág s leány;
Rögtön setét lőn... ő a holttal... ah!
- Hullván a hajnal hűvös harmata,
Felébredt, és szólt a virág, szegény:
Hála, hogy vagyok kis ibolya én!

Jobb nékem itt a bokrok enyhiben
Szerényen élni s észrevétlenűl;
Hol szaggató kéz és zápor nem ér,
És a vihar bántatlan átrepűl.
Fedezz el, lágy fű s leveles bokor!
Folyjon kis éltem, amikép folya:
Ne legyek én rózsa, vagy liliom;
Legyek illatos szerény ibolya!