Váci Mihály
MERT EGYEDÜL
Mert egyedül meghal szívünk nagy árterein
amiért élni érdemes, mert egyedül
a küszködés szép szele kifullad az égen.
Ránk térdepel és gúzsba köt a bánat,
a szív nem dobban többé forró rózsát,
csak mázsás kő lóbál nyakunkba kötve,
a vér-erek sudár hárfáján elhal
a könnyű ujjal keltett zene bennünk.
Az arcunk, mint folyókon a holtak
zöld arca, úszik a hétköznapok tükrén
s csak hintázunk tonnányi félelmünkkel
üresen, mint harang, ha nem zendíti nyelve,
Mert egyedül a halál gyökér íze
olvad a szánkban - ó, mert egyedül
nem nyílik számunkra a déli égbolt,
amely felé sírásunk fürj csapata bujdokolna.
Mert egyedül nincs puha táj, hazánk sincs,
melynek földjébe keserű gyökérrel
foganni vágy csírátlan szívünk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése