Őszi levelek

Alekszej Apuhtyin

Őszi levelek

Elszállt a nyár...Az őszirózsa holt....

Izzó, nehéz terhe alatt a búnak

ülök, alattam régi pad,

s a zúgó lomb-fejek felettem összebúnak,

regélve szörnyű sorsukat:

"Színünk nemrég a hév, sugárzó nyárban égett

s immár a múlás fenyeget,

kevés időt hagyott a végzet,

kevés napfényt és meleget.

Hát mit tegyünk? Fagy-karját végre fonja

a fürge tél testünkre már:

most boldogok vagyunk a fény-karéjba vonva,

s drágább a lét a búcsúnál.

Nézd, kertünkön milyen dús-arany ragyogás van,

a haldokló világ mily boldogan ragyog!

Nézd, milyen ünnepélyes gyászban

tüzel a süllyedő nap ott!

Jól tudjuk, hogy az ősz elfoszlik, mint az álom,

s nem mindörökre ölt havas lepelt a rét,

minden köröskörül életre kel e tájon -

de mi...felébredünk-e még?

Itt, árnyak sátrának alatta,

hol most alom hever a porban, száraz ág,

nemrég a rózsa nyílt, dúsan fakadva,

s pompázó bokros orgonák.

Jött új tavasz: új rózsák diadalmát

zengte, mint hajdan, a madár,

de szegény orgona, fagy marta szét a szirmát,

ki nem virult az újra már...

S ha új életre kél a hársak sűrű lombja,

azt már nem érhetjük mi meg,

helyettünk szebb, jobb lombok árja ontja

talán a tűző fényeket. -

Hát mit tegyünk! Fagy-karját végre fonja

a fürge tél testünkre már:

most boldogok vagyunk e sápadt fénybe fonva,

s drágább a lét a búcsúnál.

Várj még, halál! Kell még egy boldog óra!

Aztán a fűz hegyén cikázó szélvihar

leráz kegyetlenül a porba

ijesztő rohamaival...

Hárs-ágaink alá hullunk sárgára válva...

S te is, rólunk ki oly búsan ábrándozol,

betegen állsz fel e padról, tűnődve, s oly

csordultig tölt a gondok árja,

hogy lábad óvatlan reánk tipor.

Ford.: Molnár Imre