Eleget tudok már a gyászról, hogy felfogjam, sosem szűnik meg a
hiányérzet, csak megtanulsz élni a tátongó űrrel, amit maguk után
hagynak, akik elmennek.
Sokféle temető van. Annyi, mint az ember és az ő bolondsága. Az egyik
tele van az alakító művészet fenséges alkotmányaival. Sírboltok,
emlékek, áhítat oltárai, remek szobrok, bölcsesség szülte, bánat
sugallta sírversek, bölcs mondások. Tudomány és művészet és költői erők
gyűjteménye. De én ezt nem nagyon szeretem. Eszembe sem jut, aki alant
porlad. Eszembe se jut, aki fájdalmának vagy hiúságának tömegével,
pénzének és a szokásnak súlya alatt ültette oda a műalkotmányokat. Csak
az alkotmány köti le a figyelmet. A temető ékszerei a halál kirakata.
Mintha vásárt és versengést, diadalt és bukást látnék az enyészetben.
Jobban szeretem a virágot a síron. A virág nem hazudik, nem hivalkodik,
nem dicsekedik. Elhervad, mint a halott. Elhervad, mint a halott
emlékezete az élők szívében. Aki a virágot ülteti és ápolja a síron:
annak keze, szíve és lelke ott van a mellett, aki a sírban nyugszik. S
ha már nem dobog a szív, ha már a lélek elrepült s a kéz is elszáradt:
megszűnik a virág is. Minek élne tovább? Miért szórná illatát és
sugarait? Ha már úgy sincs kinek.
A halál olyan súlyos veszteség, hogy valójában sohasem lehet
feldolgozni. Az emléke elhalványulhat a szeretett személynek, de a
hiánya mindig megmarad.
A végén, amikor valakit elveszítesz, minden gyertya, minden ima
hiábavaló lesz, mert az egyetlen dolog, amid marad, az a lyuk az
életedben, ahol az a valaki, akivel törődtél, létezett.