Darvas Szilárd:A
Nő Teremtése
Szóval az Úr legelőször,
Férfiembert
alkotott,
Ezzel teltek hosszú évek,
Nappalok és alkonyok,
Ami
szép volt, ami jó volt,
Mindent ebbe fektette,
Ő
maga is megcsodálta,
Mire készen lett vele:
Domború mell, magas homlok,
Sziklát görgető karok,
És
a többi. Részletezni
Nem
is nagyon akarok,
Szeme, füle, lépe, mája,
Lába is, hogy
lépne rája,
Hogy így visszagondolok,
Csupa, csupa jó dolog.
No, de közben hiba
történt:
Elfogyott a nyersanyag,
Míg
a férfi ily remek lett,
A
szegény nő megfeneklett,
Rá
már semmi sem maradt.
Ám
az Isten azért Isten,
Véghetetlen
bölcsessége,
Mindig jó dolgokra inti,
Tudja, hogy ha segít magán,
Az
isten is megsegíti.
Hogy
ily nagy
volt a probléma,
Csak merészebb lett Ő attól,
És
nekiállt nőt csinálni,
-
ahogy azt ma mondanátok -
Mindenféle
műanyagból.
Volt abban a nőben minden,
Bizony nem lesz könnyű dolgom,
Véges-végig elsorolnom.
Az
ezüsthold kereksége,
Pálma sudár merevsége,
Őszi felhő mélabúja,
Mélyhegedű
néma
húrja,
Őzikéknek kecsessége,
Majmok csacsi fecsegése,
Május üde tavaszsága,
Csörgőkígyó
ravaszsága,
Fák
közt nyögő szél fuvalma,
Bősz oroszlán rémuralma,
Páva tolla, pulyka mérge,
Gyáva nyúlnak rettegése,
Kis
verébnek puha pelyhe,
Illatozó rózsa kelyhe,
Mérges fullánk kis
darázsba',
Felparázsló tűz varázsa,
Csorgatott méz édes íze,
Szomjúság a tiszta vízre,
Nyári zápor, rét keserve
Tél
dühétől szétseperve,
Bátor tigris vad haragja,
Kis
pacsirta trilla-hangja
És
a többi, és
a többi,
Az
is, ami ki lett hagyva.
Nem
volt már a férfi árva,
Mert
az Úr az új
teremtményt,
Neki adta illetőleg,
Rásózta az ő nyakára...
Nem
telt bele alig pár nap,
Hát
az
Úrhoz mén a férfi,
S
panaszkodik, azt remélve,
Hogy az isten csak megérti.
Uram!
-
így szól - kezed mért ver?
Rettenetes egy teremtmény,
Akit adtál, az a némber.
Szája be nem áll,
ha fecseg,
Egyszer nyűgös, másszor beteg,
Minden semmiségért zokog,
És
veszélyes és szeszélyes,
Hogyha
egy
kis öleléshez
Néhanapján hozzáfogok.
Máskor - hogy is mondjam - mohó!
Izzik, mint a tüzes kohó,
Kábít, bódít, mint az óbor,
Csak az a baj, hogy sose jókor.
Elpusztulok vele élve,
Így
könyörgök: vedd őt
vissza!
Nincs szükségem feleségre!
Szólt az Úr, ki nagy ravasz volt:
Látom
nincs
belőle hasznod,
Nem
erőszak a disznótor,
Visszaveszem én az asszonyt!
Nem
telt
bele alig pár nap,
S
hát megint csak jön a férfi,
S
panaszkodik, azt remélve,
Hogy az Isten csak
megérti:
Uram! - így szól - én se értem,
De
hiányzik az a némber,
Ettől vagyok
én most bajba',
Hiányzik a dalos ajka,
Milyen kedves, mikor fecseg,
Megható, ha néha beteg,
Hogyha
szenved,
hogyha zokog,
S
milyen hálás, milyen boldog,
Hogyha egy kis öleléshez,
Néhanapján
hozzáfogok.
Mámorító, mikor mohó
Izzik, mint a tüzes kohó,
Kábít, bódít, mint az óbor,
Sose
rosszkor,
mindig jókor,
Nincs öröm, csak vele élve!
Így
könyörgök: add őt vissza,
Szükség van a feleségre!
Szólt az Úr, ki nagy ravasz volt:
Látom, látod már a hasznod,
Visszaadom hát az asszonyt!
Nem
telt bele alig pár nap,
S
hát csak újra jön a férfi,
S
panaszkodik, azt remélve,
Hogy az Isten csak megérti:
Uram! - így szól - én se értem,
De csak némber az a
némber,
Sok
bosszúság, kevés öröm,
És
a csóknál több a köröm,
Köröm, karom, fecsej, szitok,
Ha
úgy látja
jónak, kidob,
Minden bajért engem okol,
Vele élnem tüzes pokol,
Így
könyörgök, legyen vége,
Vedd őt vissza, sose lássam,
Nincs szükségem feleségre!
Ez
már sok volt az Istennek,
Nagyot ütött az asztalra:
Volt időd, hogy kiismerjed,
Nekem is van egy kis eszem,
Többé
vissza sose veszem,
Oktalanságodon okulj,
Ahogyan tudsz, úgy boldogulj,
Ezt
a mérget hordanod kell,
Akárhogyan éget is,
Vidd az asszonyt, mert különben,
Beszüntetlek téged is!
Sok
millió éve ennek,
De
semmi se változott,
Ma
is így vagyunk a nővel,
Hol
áldott, hol átkozott,
Nyögünk, hogyha velünk van és,
Hogyha elhagy akkor is,
Ezt
csináljuk amíg élünk,
Így
jön el az
aggkor is,
Amíg ez a világ világ,
Össze sosem békülünk,
Tragédiánk egy mondatban:
Sem
velük,
sem nélkülük!