Pilinszky János Áldott szédület
A fény homályt, az árnyak mélye fényt szül,
szorong a száj, remegve egyre szédül,
mint szélhimbálta, imbolygó virágban
a léha szív, és mintha súlyos áram
érintené, alél a test, s a szem már
a drága szempár csak mereng a csöndben,
mint ismeretlen tengerfenéknek alján
két gyöngyszem.
Két árva gyöngy, amely csodál s csodás,
míg oldja-bontja zászlóját a láz,
hogy mint a szél, a szálló angyalok,
sehol se, mégis mindenütt vagyok,
hogy szinte már szeráfi lendülettel
csak szárnyalok, mint száll az illó ihlet,
mint angyalok, kik parttalan terekben
keringnek.
S már nem lehetne könnyed metszeten
se lágyabb, mint most lágy a szám s kezem,
az idegekben érlődő halál
árnyalja kezem tartását s a szám.
S oly lágy az ív is, mellyel mélyre hajtom
ájult fejem, s hagyom, hogy égi láz
égessen át, hogy csontomig lehasson
a varázs.
A drága, drága révülés, amelyben
mi fájt és mart és sajgott, elfelejtem,
hogy társtalan, hogy csupa seb vagyok,
mint csillagok közt hulló csillagok!
Csak mély verése ér most, mint a tenger,
a mély örömnek, nincs szívemben jajszó,
ha sírok is, mint sír a tengerekkel
a kagyló.
Csak zümmögöm nevednek halk zenéjét,
és máris részeg tőled minden érzék,
kit oly hiába, nyugtalan kerestem,
hozzám találsz az áldott szédületben,
hogy többé semmi – ugy-e – nem szakít szét?
mint rím a rímbe lelkünk úgy hatol
egymásba, egymásnak felelve, mint két
tiszta sor!
(1940)
